Българо-унгарски отношения през Средновековието

Христо Димитров

KÖZÉPKORI BOLGÁR-MAGYAR KAPCSOLATOK

(összefoglalás)

 

 

A történelemtudomány máig a középkori bolgár-magyar kapcsolatoknak csupán egyes időszakaival foglalkozott, illetve néhány, Bulgária és Magyarország középkori történetéről szóló, általános mü tért ki erre a témára. Ezért, reményeink szerint, minden eddigi, témánkról szóló munkát figyelembe véve, ez a könyv egy átfogó tanulmány kíván lenni, amely mindenekelőtt a bolgárok és a magyarok közötti politikai kapcsolatokat vizsgálja, a VI. sz. kezdetétől, különös tekintettel a IX-XV. sz. közötti periódusra, valamint a XVI. sz. végének eseményeire.

 

A két nép eredetéről és őshazájáról alkotott különféle elméletek ellenére, melyek közül néhány már az őstörténet rendkívül távoli korszakában kapcsolatokat tételez fel közöttük, az első biztosabb érintkezéseket a VI. sz. első felében fedezhetjük fel. Éppen abban az időben, mint arra Mürénaiosz Agathiasz híradásaiból következtethetünk, a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppéken élő bolgártörökök (hunbolgárok) közé egyes ugor (ogur) törzsek hatoltak be. Ezek a törzsek, melyek már elszakadtak az urál környéki ugorok fő csoportjától, már nyilván a türkök hatása alá kerültek, a nomád világ nagy népvándorlása következtében, melyet főleg a hunok előrenyomulása indított el. így vagy úgy, a VI. sz. közepe táján a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppéken egy viszonylag új etnikai elem konszolidálódott, a bolgár-török (hunbolgár) népesség és az ugor törzsek (ogurok) egy részének keveredése révén. Ez először az írott forrásokban előforduló népnevek változásában mutatkozott meg (hunok-ugorok / hunugorok / onogurok, valamint ugigurok, kutrigurok).

 

A VI. sz. második felében az így emlegetett bolgár-ugor törzsek, akiknek a sors jelentős szerepet szánt a mai bolgárok és magyarok etnogenezisében, az akkori nomád világ két legfőbb hatalmától megosztottak voltak. Míg a kutrigurok az avarokkal léptek szövetségre, akik főleg a Balkán és Közép-Európa irányába szorították őket, az utigurok és az onogurok az Azovi-tenger környékén és a Kaukázus lábánál a Nyugati Türk Kaganátus uralma alá kerültek. A kutrigurok a Duna középső folyása táján lassacskán összeolvadtak az ott talált pannóniai hunbolgárokkal, olyannyira, hogy nevük már a VI. sz. vége felé el is tűnt, hogy a bolgár név ismét feltűnjön az Avar Kaganátus egyik döntő etnikai elemeként. A VII. sz. elejétől pedig

 

352

 

 

Kelet-Európa sztyeppéin a bolgár-onogundurok (utigurok + onogurok ?) váltak ismertté, akik sajátos kultúrával és jelentős politikai önállósággal rendelkeztek.

 

A VII. sz. harmincas-hatvanas éveiben Kubrát kán Magna Bulgáriájának sikerült a Fekete-tengertől északra, az Azovi-tenger környékén, valamint a Kaukázus lábainál egyesítenie a bolgár-onogundurokat a kutrigurok maradványaival. Kubrát halála után állama a kazárok támadásai következtében szétesett, a bolgárok néhány csoportra szakadva vándoroltak szét — a Volga és az Al-Duna vidékére, Pannónia területére, majd onnan Makedóniába, néhányan Észak-Itáliáig is eljutottak, egy csoport pedig a Fekete-tenger északi vidékén maradt, kazár fennhatóság alatt. Ezek a bolgár csoportok, amelyek közül az egyik az un. Volgai Bulgáriát alapította meg, a másik pedig a Kazár Kaganátusban Baján bolgárai vagy "fekete bolgárok" néven vált ismertté, tartózkodtak legközelebb az ugor törzsekhez, melyek folytatták vándorlásukat az Uráltól délnyugatra. Ezek a törzsek bizonyára már a VIII. sz.-ban kapcsolatokat létesítettek egymással, mivel a IX. sz. elején a magyarok már átvonultak a Kazár Kaganátuson, és annak délnyugati határán telepedik le, a Dunai Bulgária szomszédságában.

 

*  *  *

 

A magyarok, még a Kazár Kaganátuson való átvonulásuk idején beolvasztották magukba a volgai és a "fekete" bolgárok egy részét, akik, a Dunai Bulgária támogatásától is segítve, részt vettek a kazfr belharcokban. A IX. sz. harmincas éveinek kezdetén a magyarok már minden bizonnyal a Dontól nyugatra táboroztak, mivel a kazárok ekkor emelték ellenük határerődítménynek, Bizánc segítségével. Sarkéi várát az említett folyó partján. Ekkor ők a Don és a Dnyepper közötti, Lcvédia néven közismert sztyeppés területet uralták. így a Dunai Bulgária közvetlen szomszédai voltak, hiszen annak északnyugati határa ebben az időben elérte a Dnyepper folyót.

 

Az írott források a dunai bolgárok és a régi magyarok első kapcsolatát 837-rc datálják, Bizánc elleni szövetségük kapcsán. Akkor az ún. "Dunán túli Bulgária" uralkodója a magyarokat hívta segítségül a szomszédságukban élő, Trákiából áttelepített, elhurcolt bizánci foglyok lázadásának leverésére. Az akció nem járt sikerrel, de a bolgárok és a magyarok közötti jó kapcsolat bizonyára fennmaradt. Ezt nyilván nagy mértékben elősegítette Bizánc kísérlete, hogy a kazárokkal és az orosz szövetséget hívjon életre ellenük.

 

Idővel mind a kazárok, mind Bizánc igyekeztek a magyarokat a saját oldalukra állítani. A kazár-magyar szövetség valószínűleg még 860 előtt létrejött, amikor Konstantin Cirill,'a Filozófus krími missziója alatt a kazárokat eg,t0 magyar csapatokkal találkozott. Ez kétségtelenül hatással volt a bolgár-

 

353

 

 

magyar viszonyra is. ha figyelembe vesszük a Dunai Bulgária és a kazárok közötti hagyományosan kibékíthetetlen ellentétet, valamint Bizánchoz fűződő viszonyukat.

 

Elképzelhető, hogy a IX. sz. nyolcvanas években a magyarok a "fekete bolgárokkal", Bizánccal, a besenyőkkel és az úzokkal közös támadást indítottak a kazárok és az alánok ellen. De a besenyők nyugatra nyomulása újból életre hívta a magyar-kazár szövetséget, amely a Dunai Bulgária számára is veszélyt jelentett. 889-ben a besenyők a magyarokat a Dnycppertől nyugatra, Etelközbe szorították, amely kétségtelenül kiterjedt a bolgárok uralma alatt álló terület egy részére is, a Duna torkolatvidékére — legalább is a Dnycpperés a Dnyeszter (Déli-Bug) között elterülő szlyeppés vidékre. Ennek következtében Bulgária és a magyarok között konfliktus keletkezett, mivel az utóbbiak egyre határozottan nyilvánították ki főleg a még nagyrészében bolgár fennhatóság alatt álló Kárpát-medencére vonatkozó területi igényeiket.

 

Egyik első jelentős, az "Ugor hegyek" (Kárpátok) felé irányuló felderítöútjukon, valószínűleg 891-ben, a magyarok megtámadták Kijevet. Noha nagy veszteségeket okoztak a ruszoknak, a várost nem vették be, de nem is ez volt a támadók célja, akik folytatták útjukat nyugatra. 892-ben Arnolf keleti frank (germán) király magyar csapatokat hívott segítségül Szvatopluk morva herceg ellen. Ez a megmozdulás bizonyára bolgár beleegyezéssel történt, figyelembe véve az Arnolf és Vladimír bolgár uralkodó közötti felújított, morvaellenes szövetséget.

 

Két évvel később, 894 nyarán, nem sokkal Szvatopluk halála után. a magyarok újra megtámadták, ezúttal egyedül, a morva területeket, ahonnan, a Dunán átkelve, "kifosztották és feldúlták Pannóniát". Arnoll király úgy látszik, csak ekkor döbbent rá. milyen veszélyt jelentenek a magyarok a közép-európai germán uralomra, és szövetséget kötött a morvákkal, ugyanakkor egyértelműen nem helyeselte Bizánc terveit, hogy felhasználja a magyarokat Bulgária ellen. Még ebben a 894-es évben Moráviába és Pannóniába tartva, vagy onnan vissztéröben ciörc eltervezetten, vagy sem, a magyarok megtámadták és kirabolták a Dunától északra elterülő bolgár területeket, valószínűleg a Tiszától egészen a Dnycsztcrig. A következő, 895-ös évben Nikitasz Szklírosz missziója következtében, mint bizánci szövetségesek, a magyarok központi bolgár területekre törtek be, Konstantinápolyból a Dunán felküldött hajók segítségével. A magyarok támadása a nagy folyótól délre jelentős károkat és nagy veszteséget okozott a bolgároknak, de végső soron a bolgár államot nem döntötte meg, és a behatolók kénytelenek voltak visszavonulni. Még 896 tavaszán a bolgárok és a besenyők megtámadták Etelközt, ami a magyarokat a Kárpát-medence északi tájaira való átköltözésre késztette. Miután itt letelepedtek, megszilárdították uralmukat és egyesítették szétszóródott csapataikat, a magyarok ismét felhívta* magukra a nyugati krónikások figyelmét, portyázásaikkal feldúlván az also-

 

354

 

 

nóniai és az cszak-itáliai végeket. Ezeknek a betöréseknek a megválófásához azonban előbb terjeszkedési útvonalukon a hozzájuk közelebb eső célpontokat kellett megsemmisíteniük: az északnyugati, Dunán túli bolgár Kiléteket a Tisza, a Körös, a Maros és a Tcmcs völgyében. Követkézképpen, a bolgár-magyar konfliktus nem ért véget Simeon cár idejében Ftclközben, hanem a bolgár állam északnyugati végein tovább folytatódott még a következő század első éveiben is.

 

*  *  *

 

Mostanáig a bolgár történettudomány nem fordított kellő figyelmet a magyarországi latin nyelvű forrásokra, például Anonymus tudósítására, mely szerint a magyarok a bolgár kancelláriával is összeütközésbe kerültek közép-európai honfoglalásuk, a X. sz. kezdete idején. Manapság a legtöbb kutató hajlik arra, hogy a forrásban foglalt tényeket hitelesnek fogadja el, noha az eseményeket meglehetősen önkénycsen datálja és interpretálja.

 

A magyar Anonymus nagy vonalakban objektíven tárja fel a IX. sz. végén, a X. sz. elején a Duna-Tisza közére és a Kárpát-medencére jellemző etnopolitikai helyzetet, mely szerint ezen a területen elsősorban szlávok, bolgárok, és az avarok maradványai éltek, Zalán (Csalán, Salán, Szalan). Mén-Marót (Menomurt) és Gálád (Glád) uralma alatt, akiket nyilván bolgár uralkodó nevezett ki, akinek az alattvalói lehettek. Anonymus szerint a magyarok Árpád vezetésével először Zalán csapataival ütköztek meg, aki. a bolgár cár rokona lévén, valószínűleg a legnagyobb, a Közép-Duna és a Tisza közötti területet uralta. Ezután a magyarok Mén-Marót a Tiszától keletre, a Szamos és a Maros között lévő területét támadták meg. Hosszas és nehéz csaták után sikerült bevenniük legfontosabb erődítményét, Bihar várát, így Mén-Marót kénytelen volt elismerni Árpád hatalmát, melyet a két fél közötti házasságkötésekkel erősítettek meg.

 

Eközben a magyarok délen tovább támadták Zalánt. Ö először beleegyezett a Zagyva folyóig terjedő területek átadásába, de amikor magától a bolgár uralkodótól kapott katonai támogatást, elhatározta, hogy a mai Vajdaság területén vívja meg a döntő csatát. Az ütközet a bolgárok vereségével végződött, melynek következtében Zalán megmaradt katonáival a nándorfehervári várban kellett menedéket keressen. Az egész Duna-Tisza köze meghódítása után a magyarok tovább nyomultak déí felé, azzal a szándékkal, hogy a Száva torkolatánál kelljenek át a Dunán, és magát Nándorfehér- (a mai Belgrádot) ostromolják meg. Ott maga Simeon cár várt rájuk, akinek a seregében bizánci csapatok is voltak. Ez nem tűnik olyan valószínűtlennek, ha figyelembe vesszük, hogy 904-ben, bizonyos összetűzések ellenére, a bolgár uralkodó megerősítette Bizánccal kötött szövetségét, lemondva javára néhány Dracsevo környéki várról, ráadásul a magyar betö-

 

355

 

 

rések Bizánc dalmáciai uralmát is fenyegették. A nándorfehérvári ütközet sem volt különösebben szerencsés kimenetelű a bolgárok számára, noha megőriztek c fontos erődítményüket. Időközben Gálád, Mén-Marót birtokától délre fekvő földjeinek Orsováig húzódó területe is részben elveszett. Simeon cár azonban előrelátóan úgy döntött, hogy békét köt a magyarokkal, lemondva legtöbb Dunán túli birtokáról (Erdély délnyugati felének egy részét és a Szcrémséget kivéve, melyeket később Gálád utódja. Ajtony irányított). így a két nép között tartósabb béke és szövetség időszaka kezdődött meg, mely fontos szerepet játszott Simeon cár Bizánc-politikája és az Első Bolgár Cárság későbbi fejlődése szempontjából.

 

Anonymus adatait többé-kevésbé alátámasztják a későbbi magyar források (Kézai Simon XIV-XV. sz.-i krónikái), néhány korabeli és későbbi nyugati krónika, valamint közvetve bizánci tudósítások is. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a legtöbb Dunán túli bolgár terület elfoglalását és az ehhez kapcsolódó eseményeket, melyek a béke megkötésével zárultak, a magyar történelem X. sz.-ának elejére tehetjük.

 

A magyarok nem engedtek a bizánci diplomácia 913 utáni kísérleteinek, hogy a besenyőkkel együtt bevonja őket a Bulgária elleni szövetségbe. Mitöbb, Simeon cár oldalán avatkoztak be a 917-es döntő fontosságú eseményekbe, s nem csak a jelentős ahclóoszi csatában, hanem az akkori bolgár-keletrómai határon levő Dcbelt várának elfoglalásában is, éppúgy, mint az azt követő konstantinápolyi hadjáratban.

 

A X. sz. elején Nagy Simeon cár és Árpád vezér által életre hívott bolgár-magyar szövetség minden bizonnyal fennmaradt e legjelentősebb bolgár uralkodó 927-ben bekövetkezett haláláig, a bizánci diplomácia nyilvánvalóan többszöri kísérlete ellenére is, melyek a felek szétválasztására vagy legalábbis megtévesztésére irányultak. Ez a szövetség különösen fontosnak bizonyult Bulgária számára Bizánccal és a szerbekkel a Délkelet- Európa feletti politikai hatalomért és egy új politikai rend megszilárdítása ellen vívott feszült küzdelme idején.

 

*  *  *

 

Az I. Simeon cár idejében elért jó bolgár-magyar kapcsolatok fennmaradtak halála, 927. után is. Ellenkező esetben a bolgárok aligha indítottak volna olyan zavartalanul a következő évben hadjáratot Trákia ellen, amely az új uralkodó, I. Péter és Bizánc közötti béke megkötéséhez vezetett. Ugyanebben az időben utasították vissza a magyarok Bizánc ajánlatát, hogy szövetségre lépjenek a besenyőkkel, amely, ha megvalósul, nem sok jót hozott volna Bulgária számára.

 

A magyarokhoz fűződő jó viszony különösen akkor bizonyult elengedhetetlennek I. Péter cár számára, amikor a szerbek Bizánc segítségével

 

356

 

 

felszabadították magukat a bolgár uralom alól. Mivel Bulgária formálisan békés viszonyban volt a császársággal, meglehetősen korlátoltak voltak a lehetőségei, hogy megfelelő válaszlépésekkel reagáljon ennek az ellenséges koalíciónak a létrehozására. De a bolgár diplomácia nyilván nagyon ügycsen használta ki a "magyar tényezőt". 934-től a magyarok egyre gyakrabban jelentek meg Trákia bizánci részén, jelentős pusztítást és károkat okozva a helyi és a központi hatalomnak. A bolgár területeken át. Nándorfehérvártól Plovdivig tartó hosszú út megtétele aligha lett volna zavartalan, a konstantinápoly elleni támadások pedig aligha lettek volna olyan eredményesek, ha a bolgárok és a magyarok között nem éllek volna még a régi békés és szövetségi kapcsolatok. Nem véletlen, hogy a X. sz. közepe felé Cseszláv szerb fejedelem a magyarok keze által lelte halálát egy, minden bizonnyal bizánci segítséggel a bolgár Szerémség ellen indított támadása során.

 

Megalapozott az a feltételezés, hogy a magyarok először a 943. áprilisában Bizánc ellen indított hadjáratuk alkalmával szelték át Makcdónia területét, amikor legalább egy osztaguk egészen Attikáig és a Korinthoszi szorosig eljutott. 945-948 körül Biborbanszülctctt (VII.) Konstantin megpróbálta fokozni a keresztény propagandát, s ezen keresztül politikai kapcsolatait is a magyarokkal. Ez volt az egyik oka. hogy jelentős részüket bevették a nagy germánellcnes koalícióba, mely talán éppen a magyarok számára ért a legtragikusabb véget a Lech mezei vereséggel.

 

A 959-, 960-, 96l-es évek nyilván feszültséggel teliek voltak Bizánc nyugati részén ( a Balkánon), a kelet-rómaiaknak ekkor, II. Romanosz (959-963) uralkodása idején hatalmas erőfeszítéseket kellett tenniük, hogy megfékezzék a magyarok támadásait. A magyarok átvonulása a Dunán és a Via Singidunumon minden valószínűség szerint nem valósulhatott volna meg a bolgárok beleegyezése nélkül. Ezt támasztják alá a közvetett tudósítások éppúgy, mint az ezt követő események logikája, melyek a bolgárbizánci viszonyban, épp a magyarokhoz fűződő kapcsolataik miatt bekövetkezett változások kezdetét jelentették.

 

Ez különösen feltűnő a 967-es évben, amikor II. Nikifórosz Fokász levelet küldött I. Péternek, melyben egyetlen egy feltételt szabott: a bolgárok ne engedjék, hogy a magyarok a Dunán át megtámadhassák a kelet-római végeket. Ezúttal azonban a bolgár uralkodó nem engedelmeskedett és elvetette Bizánc kérését. A magyarok Bulgária lojális szövetségeseinek bizonyultak, 968-ban aktív hadi tevékenységet folytattak Bizánc ellen Makedóniában és Trákiában.

 

Időközben, 969-ben Szvctoszláv orosz fejedelem másodszorra is megtámadta Bulgáriát, és keleti területeit meghódítva előrenyomult Trákiába. Az ezt követő árkádiopoliszi csatában a kelet-rómaiak ellen az ö oldalán küzdöttek a bolgárok, a magyarok és a besenyők. Egy görög nyelvű forrás figyelmes vizsgálata azt mutatja, hogy az utóbbi két nép részvétele az emli-

 

357

 

 

tett ütközetben mindenekelőtt a bolgárokkal kötött szövetségükből következett, akik a pillanatnyi körülményekhez igazodva elismerték a kijevi fejedelem katonai főparancsnokságát, lóanncsz Szkülitzész Durosztorum (a mai Szilisztra) 971. nyarán bekövetkezett ostromáról és megrohamozásáról szóló elbeszéléséből pedig arra a következtetésre juthatunk, hogy az oroszok valamilyen segítséget kérhettek a magyaroktól és a besenyőktől, amelyet azonban azok elutasítottak, éppen a Szvetoszláv fejedelem és a bolgárok közötti kapcsolat megromlása miatt, mivel az utóbbiak a maguk részéről megőrizték hagyományosan jó kapcsolataikat a magyarokkal és a besenyőkkel.

 

Az oroszoktól és Bizánctól elszenvedett nagy bolgár veszteségek ellenére a magyarok még egyszer baráti támogatást nyújtottak számukra a 973- as quedlinburgi diplomáciai küldetés megvalósításához; aligha a véletlen következménye az a körülmény, hogy a magyar és a bolgár küldötteket együtt mutatták be I. Ottó német császárnak.

 

A következő, a bolgár-magyar kapcsolatokat érintő tudósítások a X. sz. végére, a XI. sz. elejére vonatkoznak, amikor az Első Bolgár Cárság központja délnyugatra. Makedóniába helyeződött és Román bolgár cár (976-997) halála után a bolgárok egyetlen legitim vezetője Szamuil (997-1014) maradt. Már önálló uralkodása (valószínűleg 997-1000) kezdetén elhatározta, hogy rendezi kapcsolatait a magyarokkal, összeházasítva fiát és utódját, Gavril (Gábor)-Radomirt Géza magyar fejedelem (971-997) lányával, a későbbi első magyar király, Szt. István (997-1038) testvérével. Valószínűleg ekkor is, mint I. Péter cár uralkodása elején, a bolgár-magyar szövetség megújítására került sor, a két uralkodóház közötti házassági kapcsolattal megerősítve.

 

Erről a házasságról, s így a bolgár-magyar politikai szövetségről is már a X. sz. végén kiderült, hogy nem lesz tartós és hosszúélctü. A házasságot rövid idő után érvénytelenítették, és I. István és II. Baszilciosz katonai-politikai szövetséget kötött Bulgária ellen. Ha Szt. Athoszi Atanász Hagiográfiájának tanulságait vesszük figyelembe, arra a következtetésre jutunk, hogy a magyar király valószínűleg már 1001-ben II. Baszilciosz császár rendelkezésére bocsátotta csapatait annak dcl-makcdóniai offenzívája idején. Egy másik, nyugati latin nyelvű forrás alapján arra következtethetünk, hogy 1002-1003 körül a magyarok segítettek a bizánciaknak bevenni Skopjét (Cesarie - Császárváros?). Valószínűleg ugyenebben az időben indított támadásokat a magyar király az utolsó Dunán túli bolgár birtok ellen, Gálád utódja, Ajtony vezetésével.

 

Nagy a valószínűsége annak, hogy éppen a magyarok területi igénye volt az egyik döntő oka annak, hogy a bolgár-magyar szövetség a XI. sz. legelején megszakadt.

 

Elképzelhető, hogy Iván-Vladiszláv bolgár cár (1015-1018) nem csupán a besenyőktől kert segítséget, hanem a magyaroktól és más szomszédos

 

358

 

 

népektől is, hogy megállítsa II. Baszileiosz utolsó támadását. "István király élete" és más magyar források említenek egy besenyő csoportot, amely elhagyta Bulgáriát, amikor az bizánci uralom alá került, és Magyarországon talált menedéket, és pártfogót magának a királynak a személyében. Ez az állásfoglalás azt mutathatja, hogy Magyarország Bulgáriára és Bizáncra vonatkozó politikájában bizonyos változások állhattak be, valószínűleg a király nem válaszolt Iván Vladiszlav segélykérésére, de nyilván azért, mert aggasztotta a felborult erőegyensúly, miután a királyság a császár szomszédságába került, a bolgárok és a velük szövetséges besenyők iránt legalább jóindulatú semlegességet tanúsított.

 

*  *  *

 

Miután 1018-ban elfoglalták Bulgáriát, a szerb területeket, Dalmáciát és Boszniát, valamint Konstantin Diogenész 1019-ben meghódította a Szerémséget, a magyarok és a kelet-rómaiak között közös határ keletkezett a Duna mentén, bizánci területen hagyva Barancs (Branicsevo, a mai Kosztolac) és Nándorfehérvár városokat és az eleinte főleg bolgárok által lakott Szerémséget. Éppen ezért a XI—XII. sz.-i bolgár-magyar kapcsolatok mindnekelőtt az említett városok és környékük lakosságát érintették, valamint Bödön (a mai Vidin), Nis, Szófia és Makedónia vidékét.

 

II. Baszileosz egyik, a bolgárok 1018/1019-es meghódítása után kiadott oklevele tartalmaz egy érdekes utalást a "vardari türkökre", akik nyilván főképp magyarországi telepesek voltak a Vardar folyó völgyében, felvették a pravoszláv hitet, az ohridi érseknek fizettek egyházi adót, és a bizánci császárnak szolgáltattak zsoldosokat. Másrészt, a Magyarország területén lévő, önálló, Konstantinápoly alá tartozó "turkíai érsekség" megalapításával a császárság megpróbálta a pravoszláv valláson keresztül is növelni magyarországi hatalmát.

 

A bolgárok a bizánci uralom kezdete után hamarosan újra kapcsolatba kerültek Magyarországgal, első felkelő vezérük személyének köszönhetően, aki Gavril-Radomil első, magyar hercegnővel kötött házasságából származó fia volt, és akit (II.) Petar Deljan (1040-1041) néven koronáztak cárrá. A pliszkai Nagy Bazilika egyik felirata alapján arra következtethetünk, hogy mielőtt a felkelés élére állt volna és bolgár cárrá koronázták volna, Deljan valószínűleg a báni címet viselve a magyar király udvarában élt és valamilyen magas tisztséget töltött be Magyarország központi vagy helyi közigazgatásában. Ezért talán nem véletlen, hogy a Petar Deljan által vezetett felkelés a bolgárok közötti diadalútját éppen Nándorfehérváron kezdte meg, a magyar határ közvetlen közelében.

 

Megállapíthatjuk, hogy a magyar-bizánci kapcsolatok rohamosan elmérgesedtek, s a IX. sz. 40-es éveinek vége felé már ellenségessé váltak. Az

 

359

 

 

első komoly bizánci-magyar katonai összecsapás, mely nyilván egész Északnyugat-Bulgáriát érintette, Nándorfehérvártól Szófiáig, 1059-ben következett be.

 

A következő híradás magyar támadásról az északnyugati bolgár területeken 1068-ra vonatkozik. Sokkal komolyabb volt azonban a magyarok 1072 1073-as Nándorfehérvár elleni támadása, amely talán valamilyen összefüggésben állt a bolgárok kevéssel előtte kirobbantott második nagy felkelésével a bizánci uralom leverésére, amelynek élén Georgi Vojteh, egy egykori kavhan-nemzetség leszármazottja állt, valamint Konsztantin Bodin herceg, akit (III.) Péter néven Bulgária cárjává koronáztak. Ezzel a támadással kapcsolatban különösen érdekesek a magyar források tudósításai, melyek szerint Nándorfehérvár védelmét Nicetas várparancsnokra bízták, aki minden valószínűség szerint bolgár származású volt. Ez a háború a Szerémség Magyarországhoz való csatolásával végződött, fővárosában. Szeremben, a Szt. Demeter-templomban helyezték el a Nisböl zsákmányolt ereklyét, Prokopiosz kezét.

 

Az utolsó tudósításuk a XI. sz.-i bolgár-magyar kapcsolatokról az 1087-es eseményekre vonatkoznak, amikor a leváltott Salamon király a kunokkal együtt megrohamozta a bizánci uralom alatt lévő bolgár területeket, de a császár seregei visszverték támadásukat. Elképzelhető, hogy ez a hadjárat egy nagyobbra tervezett koalíció tevékenységének a része volt, mely az akkoriban Bizánc által támogatott Szt. László király ellen irányult volna.

 

Majdnem ugyanilyen jellegűek voltak Magyarország és Bizánc kapcsolatai a XII. sz.-ban is, elsősorban a bolgárok lakta balkáni területeket illetően. A század 20-as éveinek vége fele a két állam kapcsolata ismét megromlott, a mélyülő gazdasági ellentmondások miatt, melyek között fontos helyet foglaltak cl a bolgár lakosság erdekei is. így például. Nikétasz Khoniatész szerint ebben az időben Barancs lakói már valódi kereskedelmi háborút folytattak a magyarokkal. Természetcsen a két ország közötti katonai tevékenység ki robbantására konkrétabb ok is akadt: 1125-ben Bizáncba menekült Almos herceg, II. István király nagybátyja, akit híveivel együtt a Preszpai-tó melletti Konsztantinia-várban szállásoltak el. Ez hamarosan háború kirobbanásához vezetett, 1127-ben a magyarok bevették Nándorfehérvárt. Barancsot, Nist és Szófiát: s noha a következő évben a Száván és a Dunán túlra helyezték át katonai tevékenységüket, 1129 elején a magyar király. Csehés Morvaország által támogatott seregével ismét elfoglalta és felégette Barancsot. Csak a következő év októberében került sor a két ország közötti békekötésre, amely helyreállította a korábbi helyzetet, azzal a kivétellel, hogy Zimonyt átengedték Magyarországnak. Ezt a háborút kétségtelenül az északnyugati bolgár területek szenvedték meg a leginkább, különösen Barancs. melyet kétszer is bevettek és felégettek.

 

360

 

 

Egy közel 20 éves, viszonylag békés időszak után Magyarország viszonya a bizánci uralom alatt lévő északnyugati bolgár területekhez ismét egyre feszültebbé vált. amely igen hamar az ezeken a bolgár tcrülctckn végbement összes középkori bolgár-magyar háborúk közül leghosszadalmasabb és talán a legnagyobb pusztításokat hozóhoz vezetett. A második keresztes hadjárat átvonulása (1147-1148) után a szerbek, a magyaroktól támogatva felkeltek Bizánc ellen. Ez 1150-ben nyílt és hosszantartó háború kirobbanásához vezetett a császárság és Magyarország között. A katonai tevékenységek során, amikor 1154-ben II. Géza király seregei Barancsot támadták, Nándorfehérváron Bizánc-ellenes felkelés tört ki, amely jellegét illetően nem különbözött a korszak Bizánc-ellenes bolgár városi felkeléseitől. Elégséges adatok hiányában nehezebb megítélni, hogy a bolgárok és a magyarok között volt-e valamilyen előre megtervezett egyeztetés, vagy a felkelés spontánul tört ki.

 

Érdeklődésre tarthat még számot a bizánci-magyar háború (1162-1167) második szakaszának egyik epizódja. 1164 tavaszán a bizánci csapatok átkeltek a Száva folyón, átvágtak a Szcremségen és Bácska felé vették útjukat. ahol a helyi pravoszláv lakosság igen nagy örömmel fogadta őket. Ha figyelembe vesszük, hogy ebben az időben a Szcrémség lakosainak többsége meg mindig bolgár volt, úgy vélem, hogy a Bácska környékén élő pravoszlávok is elsősorban bolgár származásúak lehettek.

 

Annak ellenére, hogy ebben az időszakban a bizánci uralom alatt lévő északnyugati bolgár földek nem estek áldozatul annyi pusztításnak és rombolásnak, ezek a területek a két ország határán "veszélyes zónák" maradtak. Éppen ők viselték I Komnénosz Mánucl császár Magvarország feletti katonai győzelmeinek és politikai diadalának megvalósításának a terhét, olyan árat fizettek érte. amelyet a továbbiakban Bizáncnak, majd Bulgáriának kellett megfizetnie. A nagy anyagiés emberáldozatok ellenére a nándorfehérvár-, barancs-, nis- és vidin (bodon)-kömyéki területek megőrizték bolgár jellegüket, hogy majd a XII. sz. végén helyreállított bolgár állam természetes részeivé váljanak.

 

*  *  *

 

Az Aszenidák vezette bolgár leiszabadító küzdelmek kirobbantásában nem kis szerepük volt a XII. sz. 80-as éveinek elejének bizánci-magyar kapcsoltainak. 1181-1183-ban III. Béla magyar király támadást indított a Balkán-félsziget északnyugati részei ellen, amelynek eredményeképpen meghódította Nándorfehérvár környékét, lerombolta Ravno és Nis városait, s a magyar csapatok eljutottak egészen Szófiáig. 1184-ben a császárság helyreállította hatalmát, de csak Barancs megyében, amelyhez Nis és Szófia környéke is hozzátartoztak. 1185-ben a magyar király átengedte Nándorfehérvárt

 

361

 

 

és környékét az új bizánci császárnak, II. Angelosz Izsáknak, lánya, Margit hercegnő hozományául. A Bizánc és Magyarország között így létrejött házassági és politikai szövetségből következett a magyarok ellenséges viszonya a XII. sz. legvégén helyreállított bolgár állammal szemben.

 

1189-ben a harmadik keresztes hadjárat katonái elvonultak Nándorfehérvár és Barancs mellett, melyek az ö közvetlen tudósításaik szerint bizánci uralom alatt, de Bulgária területén voltak. 1191-1192 körül a Száva folyónál találkozott a bizánci császár és a magyar király, amikor is elképzelhető, hogy az esetleges bolgárellenes magyar tevékenységeket is megtárgyalták. Nagyon valószínű, hogy a magyarok 1192-1193-ban valóban bizonyos sikereket értek el ezen a téren, amiről a magyar király Narad grófnak adott adományozó oklevele tanúskodik. 1194-1195-ben III. Béla megígérte vejének, II. Angelosz Izsáknak, hogy csapatokat küld számára a bolgárok ellen Vidinen keresztül. Ez a terv azonban a bizánci császár trónfosztása miatt meghiúsult. Ez az esemény más politikai változásokhoz is vezetett: a magyarok a Bizánccal kötött házassági szerződést érvénytelennek tekintették és újra elfoglalták a Nándorfehérvári bánságot. A maguk részéről a bolgárok kihasználták a térségben kialakult politikai bizonytalanságot és helyreállították hatalmukat a Morava folyótól keletre, Barancs, Vidin, Nis és Szófia környékén.

 

Az 1202-es év újabb változást hozott Bulgária északnyugati, magyar határán. A szerb belháborúk kirobbanását kihasználva Imre, magyar király Vuk oldalára állva betört a szerb területekre, annak testvére, Ncmanja István ellenőrzése alatt, s megtámadta a Morava folyótól keletre tartózkodó bolgárokat. Nem kizárt, hogy ennek a támadásnak a következtében a bolgárok egy időre elvesztették hatalmukat Barancs és Nis környéke felett; ez a helyzet legkésőbb 1203 nyaráig állhatott fenn. A pápai állam és a magyar udvar között kialakult ellentétet kihasználva, ugyanakkor ügycsen táplálva a római egyházzal való egyesülés gondolatát, Kálóján cár az 1203-as év második felében támadást szervezett a magyarok és szerb pártfogoltjaik ellen, aminek eredményeképpen a következő év vége felé Nis és Barancs megye felszabadult, a nagy szerb ispán, István pedig a bolgár segítségnek köszönhetően visszakapta hatalmát. A Magyarországgal fennálló konfliktus azonban nem ért véget, tovább folytatódott a következő, 1204-es évben. A következő év nyarán a bolgárok újabb sikereket értek cl a magyarokkal szemben a Morava folyótól nyugatra, amelynek köszönhetően felszabadították Nándorfehérvár környékét. A pápai állam szorításában, mely egyértelműen a bolgárok oldalán foglalt állást, Imre, magyar király nem próbált komolyabb ellenlépéseket tenni, így a bolgár-magyar határ a Balkán-félsziget északnyugatibb részére helyeződött át.

 

Ez a helyzet valószínűleg 1208-ig megőrződött, amikor is a magyarok a szerbekkel és a Latin Császársággal szövetkezve újfent megtámadták Bulgáriát,

 

362

 

 

melynek ekkor már Borii cár állt az clcn. Ennek a támadásnak köszönhetően a magyarok ismét elfoglalták Nándorfehérvár környékét. Nem tudni hogy Borii megpróbált-e ellenállni, de ha voltak is ilyen próbálkozásai, azok eredménytelennek bizonyultak. Végső soron, ez a bolgár uralkodó belenyueodott a veszteségbe, és nem nyilvánította ki Nándorfehérvár környékére vonatkozó igényeit még akkor sem, amikor Bulgária, Magyarország és a Latin Császárság között békés és szövetséges viszony alakult ki 1213 körül, melyet az uralkodóházak közötti házassági szerződések útján is megerősítettek. A magyar államnak igencsak hamar tanúsítania kellett Borii cár iránti lojalitását, a Barancs és Bodon vidékén 1213-1214-ben kirobban felkelés leverésében való aktív részvételével.

 

*  *  *

 

1218-1221-ig Bulgária és Magyarország között az egyik legstabilabb politikai szövetség állt fenn, melyet az Aszenidák és az Arpád-ház közötti házasság is megerősített (II. Iván Aszen és II. András lánya, Mária / Anna esküvője). A bolgárok ekkor is Nándorfehérvár vidékét kapták hozományul. Ezen kívül ezáltal Délkelet-Európában kiegyensúlyozódtak az erőviszonyok: Bulgária magáénak tudhatta a pápaság és a magyarok támogatását, amely távol tartotta mind a kelet-rómaiakat, mint a Latin Császárságot; a Nikalai Császárság szintén elérte, hogy szövetségre léphessen Magyarországgal, de tartózkodott a Balkánon a konstantinápolyi latinok elleni aktív katonai tevékenységtől, éppen Bulgária pozíciójától tartva. Nem kerülheti cl a figyelmünket Bulgária nyilvánvaló függősége Magyarországtól, a Latin Császárságtól és a pápától; a magyarokkal kötött szövetség legalább jóindulatú semlegességet feltételezett a konstantinápolyi frankok iránt, jó viszonyt a római egyházfő iránt, és viszont.

 

Minden valószínűség szerint az 1218-122l-es bolgár-magyar szövetség különösebb megrázkódtatások nélkül tovább élt még legalább egy évtizedig. Magyar, vatikáni és óbolgár források tanulságai alapján arra a következtetésre juthatunk. hogy 1231. március 21-éig nem sértették meg egymás határait.

 

A fennmaradt írásos emlékek, elsősorban a magyar királyi oklevelek lehetővé teszik a szövetség 1232-es megszegésének eseményeit és kronolóiáját illető néhány téves elképzelés helyesbítését. Ekkor, a magyarok hadjáratának köszönhetően a bolgárok elvesztették a Dunán túli Szörénységet, de sikerült visszaverniük a Dunán, valószínűleg Szörény alatt átkelt, Vidint ostromló támadókat. Ez az esemény csak egy része volt az 1231-1235 között Bulgária külpolitikájában bekövetkezett nagy változásnak: a római egyházzal való szakításnak, a Bolgár Patriarkátus visszállításának, s ezzel együtt a nikaiaiakkal (és a szerbekkel) kötendő, a latinok és Konstantinápoly ellen irányuló szövetség felé orientálódásnak.

 

363

 

 

Véleményem szerint az északnyugati. Dunán inneni és túli bolgár-magyar háború után békekötésre került sor, mely bizonyos fokig helyreállította a két ország közötti szövetséget: a bolgárok, úgy látszik, belenyugodtak a Szörénység elvesztésébe, amely a Magyar Királyság része lett; úgy gondolom, lehetséges, hogy a magyarok a maguk részéről beleegyeztek, hogy a Marica középső folyásától délre fekvő plovdivi vidéket a Latin Császárság rovására 1235 első felében Bulgáriához csatolják; a bolgárok és a nikaiaiak együttes nagy, latinellencs kelet-trákiai támadásának előkészületcinek leghevesebb szakaszában, Riccardus és Julianus domonkosrendi szerzetesek teljesen zavartalanul haladtak át a bolgár területeken, amikor IV. Béla király és Salvius pápai legátus, peruggiai püspök támogatásával, valamint II. Iván Aszen beleegyezésével elindultak Magna Hungaria, a volgai bolgárok, a tatárok és az oroszok felé; IX. Gergely pápa IV. Bélára nehezedő nyomása ellenére, hogy szálljon harcba a bolgárokkal 1235-1236-ban, és azután személyesen vegyen részt a Latin Császárság oldalán a készülő keresztes hadjáratban; de a magyar király ügyesen és diplomatikusan elhárította, hogy bevonják ezekbe a vállalkozásokba, és mindenképpen arra törekedett, hogy elkerülje a konfliktust Bulgáriával, mint az a pápával ezekről a kérdésekről folytatott levelezéséből kiderül.

 

1236 végén a kunok, a tatároktól űzve, sietősen szövetségre léptek a magyar királlyal, aki a maga részéről a latinok oldalán Bulgária és Nikaiai ellen küldte őket. Talán ennek hatására, s valószínűleg Nikaiai egyre túlzottabban erősödő balkáni hatalmának mindinkább kirajzolódó lehetőségétől fenyegetve, ugyanebben az időben Bulgária a Nikaiai Császársággal kötött szövetsége felbontása felé orientálódott, Rómához, a Latin Császársághoz és Magyarországhoz közeledett.

 

1237 végén azonban Bulgária kapcsolata a latinokkal, s így Rómával és a magyarokkal is, hirtelen megromlott, ami arra kényszerítette a pápát, hogy felszólítsa IV: Bélát, szervezzen keresztes hadjáratot Bulgária ellen. IX. Gergely aktív diplomáciai tevékenységére a magyar király hallgatással és nyilvánvaló tétlenséggel válaszolt. Mi több, nem csak hogy nem vette ki belőle a részét, hanem gyakorlatilag visszatartotta a latinok segítségére siető keresztes hadakat, hogy ne kényszerítsék bele egy Bulgária elleni háborúba.

 

1239 vége felé Bulgária szövetsége Magyarországgal és a latinokkal ismét helyreállt, és minden bizonnyal 1240-124l-ig fenn is maradt, melynek következtében II. Iván Aszen kénytelen volt biztosítani a Nikaiai ellen a latinok segítségére indult keresztes sereg átvonulását. E változás egyik oka talán a mindinkább érzékelhető tatár veszély volt; a magyarok, a kunok és a bolgárok között valószínűleg kölcsönös megállapodás létezett a közeledő tatárok elleni együttes katonai védekezésre. Ezt támasztják alá egyes tények: 1241 elején Bulgária és Magyarország között sikeres diplomáciai

 

364

 

 

tárgyalások folytak le; a kunok egy része, akik ekkoriban telepedtek le Magyarországon, nem sokkal később az északnyugati bolgár területekre költöztek át; Philipposz Muszkesz tudósítása szerint a bolgár uralkodó győzelmet aratott a tatárok egy része, nyilván a Havasalföldön át - mely akkoriban a Dunán túli bolgár birtokok része volt - Magyarország felé nyomuló déli szárnyuk felett.

 

A bolgárok és a magyarok szövetsége kétségtelenül fennmaradt II: Iván Aszen utódja, I. Kaliman Aszen (1241-1246) idején is. Nem kerülheti el a figyelmünket, a trónt első, a magyar Mária / Annával kötött házasságából született gyermeke számára tartották fenn, noha Mária / Anna már 1237 végén elhunyt, s helyét a cári családban és a bolgár politikai életben a saját fia, Mihail trónörökléséért küzdő Irina Komnéné foglalta el. így vagy úgy, elképzeléseim szerint, cárrá válaszásában döntő szerepe mégis csak az arisztikrácia egy részének és a főpapságnak volt, akik a semleges és kiegyensúlyozott külpolitika, de mégis csak a Magyarországgal, a pápai állammal és a latin Császársággal való szorosabb kapcsolat hívei voltak. Néhány magyar oklevél a Bulgáriával 1242-1244 között folytatott aktív diplomáciai kapcsolatról tanúskodik. Magyarország éppen akkoriban kedzett lassacskán magához térni a keleti és déli részeit sújtó tatárjárás után. Ezzel együtt a magyarok a pápaság égisze alatt erős tatárcllenes szövetséget kezdtek kiépíteni, melybe különösen Bulgáriát és az epírosziakat igyekeztek bevonni, ellensúlyozandó a nikaiaiak és II. Hohenstauf Frigyes német-római császár már kialakult koalícióját.

 

Bulgária ekkori délkelet-európai szerepéről a legfontosabb történelmi forrásunk IV. Ince pápa 1245. március 21-ei, a két ország közötti megélénkült kapcsolatoknak és az egész, mind inkább a nyugat (a szoros római, magyar és latin kapcsolatok) felé orientálódó bolgár külpolitikának köszönhető levele I. Kalimanhoz.

 

Ugyanebben az időben (1245-1246) a bolgár társadalom majd minden rétege két alapvető és ellentétes politikai pólushoz, két, azelőtt viszonylagos egyensúlyban lévő jelentős párthoz való tartozás alapján oszlott meg. Véleményem szerint az első a legitim cár, I. Kaliman Aszen körül összpontosult, és minden valószínűség szerint Alekszandar szevasztokrátor, a cár nagybátyja, majd később fia, II. Kaliman vezette. Ez a csoportosulás képviselte Bulgária külpolitikájában az unió-, latin-, magyar- és általában a nyugatorientáltságot, célja a pápasággal, Magyarországgal és a latin Császársággal kötött Nikaia-, valamint tatárellenes szövetség létrehozása volt. A másik csoportosulás II. Iván Aszen özvegye, Irina Komina, fia, Mihály Aszen és valószínűleg I. Joakhim pátriárka körül alakult ki. Ök képviselték a bolgár külpolitikában az unió-, latin-, magyar- és általában a nyugatcllenes orientációt, a Nikaiai Császársággal kívántak volna szövetségre lépni, hogy helyreállítsák

 

365

 

 

a Bizánci Birodalmat, más szóval: kelet felé irányították Bulgáriát, a pravoszláv katonai és politikai egységet szerettek volna a görögökkel, szerbekkel, oroszokkal...

 

*  *  *

 

I. Joakhim pátriárka 1246. január 18-ai haláláig, ami a pápának a cárhoz intézett, az unió felújítását javasló üzenete után következett be, a két irányzat egyértelműen egyensúlyban volt. A felszabadult pátriárkái trónt az unióárti Viszarion foglalta el, s ezzel nyilvánvalóan az első csoportosulás javára billentette a mérleget. Talán ez késztette ellenfeleiket gyorsabb és határozottabb cselekvésre: 1246-ban I. Kalimant valószínűleg erőszakkal eltávolították el trónjáról, s nem sokkal később hasonló sorsra jutott Viszarion pátriárka is. Az ellenséges párt minden hívét is megfosztották a reális hatalomgyakorlás lehetőségétől, így valószínűleg Alekszandar szevasztok rátör is erre a sorsra jutott (ha még egyáltalán életben volt), éppúgy, mint fia, Kaliman. így II. Mihály Aszen ezt követető megkoronázásának, amelyben anyjának, Irina Kominának bizonyára jelentős szerepe volt, állampuccs jellege volt. Ezzel együtt, ettől a pillanattól kezdve Bulgária külpolitikájában gyökeres változás figyelhető meg: stabil orientáció egy latin- és magyarellenes bolgár-nikaiai szövetség felé.

 

A külpolitikai orientációjában bekövetkezett gyökeres változások Bulgária számára égzetes következményei már ugyanabban az 1246-as évben jelentkeztek. Amint a nikaiaiak tudomására jutott a bolgár államigazgatásban végbement változás, könnyedén szakítottak cl nagyobb területeket mekedóniai és trákiai birtokaikból. Ezek ellen a veszteségek ellen az új bolgár kormány nem csak hogy nem tett ellenlépéseket, hanem még a következő, 1247-es évben Kelet-Trákiában katonai kontingeseket bocsátott a megszállók megsegítésére a Latin Császárság ellen.

 

Természetesen, a Bulgáriában végbement fejlődést a magyarok ellenségesen fogadták - a puccs gyakorlatilag eltávolította a bolgár trónról a hozzájuk közel álló I. Kalimant, és vele együtt Alekszandar szevasztokrátor családját is, amivel nyilván szintén rokonságban állt az uralkodó Árpádház. Különösen élesen reagált azonban Magyarország az új bolgár hatalom által folytatott nyilvánvalóan latincllencs politikára. Nehéz megmondani, ki kezdte elsőként, de 1246-tól körülbelül 1252-ig a források komoly bolgár- magyar konfliktusról tanískodnak. A két ország közötti katonai tevékenység elsősorban a Dunán túli Szörénység és Olténia területén folyt; a magyarok oldalán harcoltak a bolgárok ellen a johanniták () és a konstantinápolyi latinok. A későbbiekben a magyarok a nándorfehérvári területek megszerzésére összpontosították a figyelmüket, boszniai hadműveleteik szomszédságában, melyeket 1252 végéig sikerre vittek.

 

Elképzeléseim szerint 1253 elején Bulgária és Magyarország között

 

366

 

 

békekötés zajlott le, amely a területi viták megoldádán kívül (Nyugat-Olténia és Nándorfehérvár a magyaroké lett), szabályozta külpolitikájuk jövőbeli céljait és irányelveit, ellensúlyozandó a kialakuló nikaiai-szerb-tatár koalíciót. Elképzelhető, hogy a bolgárok ezen területi veszteségek árán kaptak magyar támogatást a Makedóniában előrenyomuló nikaiaiak és szerbek ellen, valamint a Bulgária és Raguza között létrehozott szorosabb, szerbellenes kapcsolatok kialakításához.

 

Közvetlenül a bolgár-magyar béke megkötése után a magyarok megtámadták a szerbeket, ami boszniai befolyásuk megnövekedéséhez vezetett és végre lehetővé tette a Macsói bánság kialakítását. A bolgároknak szerbellenességük alapján sikerült megegyezniük a raguzaiakkal, a következő, 1254-es évtől pedig aktív katonai tevékenységbe kezdtek I. (Nagy) Uros István szerb király ellen. Ugyanannak az 1254-es évnek a végén, nyilván a Magyarországországgal és Raguzával kötött szövetségére támaszkodva a bolgárok sikeres támadásokat szerveztek a nikaiaiak trákiai és rodopei birtokai ellen. A még szorosabb bolgár-magyar kapcsolatok kialakulásának sajátos csúcspontja II. Mihály Aszen 1255-ös beházasodása az Árpádházba, a macsói bán, Rosztiszláv Mihajlovics és Arnadina Anna, IV. Béla király lányának leányát vette el. így a volt orosz (gallíciai) herceg, magyar báni minőségében és mint a király veje a bolgár uralkodó apósa és gyakorlatilag egyik legföbbtámogatója lett, s nyilván behatóan foglalkozott a bolgár külpolitika kialakításával, mely a nikaiaiak, a tatárok és a szerbek ellen, valamint a Latin Császárság fenntartására irányult.

 

Ismeretesek a nikaiaiak 1255-1256-os támadásai okozta bolgár veszteségek, valamint az ún. Reghini béke megkötése, amelynek a bolgárok számára kedvezőtlen kikötéseit Rosztiszláv Mihajlovics közvetítésével tárgyalták meg. Úgy vélem azonban, hogy a nikaiaiak nem fizették le őt a tárgyalást megelőzően. Ez ellentétben állt volna a Bulgáriára vonatkozó politikai alaphozzáállásával, hiszen magyar bánként, királyi vöként és cári apósként Bulgária védelme, a magyarok, latinok és bolgárok ereinek egyesítése Nikaia ellen lett volna a kötelessége.

 

A macsói bán és II. Mihály Aszen rokonságának és politikai szövetségének köszönhetően tehetetlenné vált ellenzék már Alekszandar szevasztokrátor fiának, Kalimannak az irányítása alatt állt. Ö hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy a szégyenletes Reghini béke által teremtett újabb végzetes függőség a Nikaiai császárságtól elég alapot nyújtott egy döntő ellentámadásra. Akciói valóban sikeresek voltak, de csak eleinte - II. Ivan Aszent saját unokatestvére gyilkolta meg, aki nem csak trónját, de özvegyét is sietettbirtokba venni. Ezáltal nem annyira jogos trónigényét jutatta kifejezésre, lévén, hogy ő volt az Aszenidák utolsó egyenesági férfi leszármazottja, hanem külpolitikai orientációját: szövetséget Magyarországgal,s így a latinokkal, és a római egyházzal fennállt únió esetleges megújítását. Ezért a

 

367

 

 

Rosztiszláv Mihajlovics által 1256 vége felé Macsóból indított magyar expedíció valójában nem az új tirnovói uralkodó, II. Kaliman ellen, hanem annak támogatására indult. A segítség azonban késett, a bolgár cár legkésőbb 1257 elején cl kellett hagyja a fővárost, majd ezt követően ellenfelei meggyilkolták. Trónigénylöjük, Konsztantin Tih, nem annyira az Aszenidákhoz kötődött, mint egy szilárd politikai és házassági szövetségnek köszönhetően a nikaiai Laszkariszokhoz.

 

Ebben a pillanatban lépett Bulgária történelmi színpadára Mico személye, amely komoly következményekkel járt a bolgároknak a magyarokhoz, a latinokhoz és a velenceiekhez fűződő viszonyára nézve is. II. Kaliman meggyilkolása után cárrá kiáltotta ki magát, talán Rosztiszláv Mihajlovics segítségével, és annak ellenére, hogy elsősorban Nagy Preszlávban székelt, néhány éven át (1257-1261) sikercsen ellenőrizte a bolgár területek nagy részét. Mico cár a nikaiaiak nyílt ellensége volt, mivel nyilván a velenceiek és a latinok és bizonyos időszakokban bizonyosan a magyarok és a pápaság támogatását élvezte.

 

Véleményem szerint elképzelhető, hogy 1254-1256 Mico, akinek az igazi neve a Milcso / Mihail formából származott, nem Máriát, II. Mihail lányát vette feleségül, hanem Tamarát, I. Kaliman testvérét, II. Iván Aszen és a magyar Mária / Anna lányát. Mindez alapot adott számára ahhoz, hogy II. Kaliman, az Aszenidák utolsó cgyencsági férfi leszármazottjának meggyilkolása után ne csak a bolgár koronát követelje magának, hanem az addig az Aszenidák körül szerveződő, nikaiaellcncs, latin- és uniópárti politikai vonalat is. Ezt feltételezi a latinok és velenceiek katonai segítsége is, akik a nikaiapárti trónkövetelő, Konstantin Tih érdekeinek rovására 1257— ben bevették Mcszambriát (a mai Neszebart) és átadták Micónak. Miután Rosztiszláv Mihajlovics, a magyar Macsó bánja (és mint távoli rokona) a következő év folyamán nyilván szintén Mico támogatásában állapodott meg; elképzeléseim szerint Magyarország, s legfőképp az "ifjú király", V. István további balkáni katonai erőfeszítéseit elsősorban Mico (rokona, Mihail herceg), a bolgár korona legfőbb igénylője támogatására összpontosította; s ez a szövetség különböző formáiban 1262-ig fennmaradt.

 

Rosztiszláv Mihajlovics 1257-es akcióját nem annyira annak alapján kell megítélni, hogy a macsói bán felvette az "imperátor Bulgarorum" címct is, amiről csak egyetlen forrás tesz említést és időpontjának megállapítása is nehézségekbe ütközik. Úgy vélem, Rosztiszláv eme címét nem annyira a bolgár cári korona iránti igényeként kell értelmezni, hanem inkább annak eredményeként, hogy a bolgár területek egy részét ö birtokolta: bizonyosan a Macsói bánság része volt Nándorfehérvár vidéke, és 1257 után talán a barancsi területek is. Azonban ez a magyar hadművelet, amely II. Kaliman támogatására indult meg és Mico javára fejeződött be, nem maradt meg egyedülinek. újabb magyar támadások követték.

 

368

 

 

A magyar források szerint 1257-1259 között Csák főispán vezetésével felderítő hadjárat indult, valószínűleg szintén Mico támogatására a Nikaiával szövetkezett másik trónkövetelő, Konsztantin Tih ellen. Nem véletlen, hogy éppen ebben az időszakban sikerült Micónak felülkerekednie a Konsztantinnal folytatott belharcokban, aki egy kritikus pillanatban alig tudott Sztanimakába (a mai Aszenovgrádba) menekülni, az ottani nikaiai helyőrség segítségével.

 

Görög, magyar és más nyugati források tüzetesebb tanulmányozása alapján határozottan kijelenthetjük, hogy a magyarok, valamint az osztrákok, a bolgárok és a szerbek nem vettek részt a Palaiologoszok oldalán a szerb despota, a szicíliai király. Attika és a Peloponnészos latin hercegeinek koalíciója ellen az 1259-es döntő jelentőségű Pelagonia (Bitolja) melletti csatában. Véleményem szerint a magyar oklevelek tudósításai az 126l-es esményekre vonatkoznak, amikor a magyarok képesek lettek volna összetett katonai csapást mérni Konsztantin Tihrc és Palaiologosz Mihályra Micót és Jakov Szvetoszlávot támogatva.

 

1261 vége felé, vagy legkésőbb 1262 elején azonban egyrészt Konsztantin Tih és Bizánc, másrészt pedig Mico és VIII. Palaiologosz Mihály viszonya gyökeresen megváltozott. A magyar hadmüvelet sikertelensége és a Latin Császárság támadása után Mico Meszembriába vonult vissza, és a minden valószínűség szerint 1262-re datálható katonai tevékenységek idején tárgyalásokat kezdett a kelet-rómaiakkal, akiknek átadta a várost, majd Konstantinápolyba utazott.

 

A korabeli Bulgária történelmének másik jelentős szereplője, Jakov Szvctoszláv (Szvctiszló Jakab), akivel a magyarok legkésőbb 1261-ben kapcsolatokat létesítettek, szintén megváltoztatta a magyarokhoz fűződő viszonyát. 1264-ben valószínűleg Konsztantin Tihnek nyújtott támogatást a tatárokkal szövetkezett Bizánc ellen, s egy évvé! később (1265-ben) a magyar trónviszályt kihasználva megtámadta a Szörényi bánságot. Ez szolgáltatott a legfőbb okot arra, hogy V. István, miután véget vetett a belviszályoknak, legjelentősebb bolgáréi lenes hadjáratába fogott, Jakov Szvctoszláv ellen éppúgy, mint Konsztantin Tih ellen; 1266-ban a magyarok elfoglalták Vidint, Gergely bán csapatai Orjahovót, ?Nánás bán serege Plcvcnt, és minden valószínűség szerint ekkor érték el Egyed loispán csapatai Tirnovót.

 

Úgy vélem, V. István 1266-os hadjárata után Bulgária gyakorlatilag két cárságra tagolódott: a valószínűleg Vidinben székellő Jakov Szvctoszláv, a bekövetkezett magyar politikai (de nem vazallusi) függőség ellenérc a "cár" címet viselte, s maguk a magyarok is hivatalosan "imperátor Bulgarorum" - nak ismerték el; ugyanakkor Tirnovóban tovább uralkodott Konsztantin Tih. Az 1266-1272 közötti időszakban a magyarok csak Jakov Szvctoszláv cári hatalmát ismerték cl, vagyis a bolgár államot, de csupán annak Vidini Cárságát, szövetségesüknek tartották. V. István jó szövetségi viszony

 

369

 

 

fenntartására törekedett. Valószínűleg a vidini cár uralma alá tartozó bolgárok segítették a magyarokat a cseh király elleni katonai akciókban, s az ezeket követő, 1271. június 2-án Pozsonyban II. Ottokár cseh királlyal létrejött béke megkötésekor maga Jakov Szvetoszláv is jelen volt mint a magyar király hivatalos szövetségese. Minden valószínűség szerint ez a helyzet V. István 1272-ben bekövetkezett haláláig változatlan maradt.

 

*  *  *

 

1272 után a Macsói bánság részévé vált északnyugati bolgár földek (a nándorfehérvári és a barancsi területek) helyzetében fokozatosan bizonyos változások következtek be, amelyek azonban inkább adminisztratív és személyi jellegűek voltak, 1280-ig nem befolyásolták az ottani magyar hatalmat. Valójában, Bulgária végleg elvesztette Nándorfehérvár vidékét, a magyar források szerint pedig 1279-ig a Barancsi bánságot is, melynek adminisztratív központját Kucsó (Kucsevo) várába helyezték át, minden bizonnyal magyar bán irányította.

 

Jakov Szvetoszláv 1274-ig nagy valószínűséggel a magyarok szövetségese maradt, s mint ilyen, ő volt az, és nem a tirnovói Konsztantin Tih cár, akit I. Anjou Károly bevont Bizánc-ellenes koalíciós próbálkozásaiba. Ezt követően azonban Jakov Szvetoszláv viselkedésében változásokat figyelhetünk meg: egyértelmű távolodást a szorosabb magyar és nápolyi szövetség politikájától, ellenben közeledést Tirnovóhoz, mely legkésőbb 1277-ben bekövetkezett megsemmisítésével végződött. Később a vidini területek elismerték Ivajlo cár (1277-1279) uralmát, és ellenálltak a bizánciaknak, akik erőszakkal a bolgár trónra segítették pártfogoltjukat, III. Ivan Aszent (1279-1280).

 

A bolgár belharcokat követően, amikor az ország élére I. Georgi Terter (1280-1292) került, területi és politikai helyzetében is fontos változások következtek be: Vidin vidéke Sisman uralma alá került, a Barancsi bánság felszabadult a magyar uralom alól, Darman és testvére, Kudelin birtokába jutott. Igen érdekes az a körülmény, hogy mind a négy személy, akik a bolgárok uralkodói lettek, Tirnovóban, Vidinben és Zsdrelóban, kun származású volt. Véleményem szerint nem zárható ki, hogy közülük egyesek, különösen a barancsi uralkodók valamilyen kapcsolatban voltak a IV. László elleni kun felkeléssel, amely a Hód-tó melletti vereségükkel végződött, ami után szétszéledtek a szerémségi, macsói és a havasalföldi területeken.

 

A XIII. sz. 80-as éveiben és 90-es éveinek elején a Barancs vidékét uraló két testvér és a magyarok és szerbek között bekövetkezett összeütközések körüli események azt mutatják, hogy katonai tevékenységük a Barancsi bánság magyar uralma, majd nemsokára a macsói magyar befolyás ellen irányult. Dragutin, majd Milutin seregeivel való közvetlen összeütközéseik csak legfőbb politikai céljuk, a Magyar Királyságtól való függetlenségük

 

370

 

 

(akár tatár fuggőség árán is) elérésének eszközei voltak. 1291-ben szerb segítséggel barancs vidékét a magyar vazallus Macsói bánsághoz csatolták.

 

Szinte ugyanígy folytak le a következő, 1292-es év eseményei is, amikor Vidin ura, Sisman tatár segítséggel megpróbálta elfoglalni Barancs vidékét és Zsdrclóig nyomult előre. Ez a hadjárat nem csak hogy sikertelenül végződött, hanem Milutin király szerb serege az egész vidini vidéket meghódította. A tatár kán beavatkozása után helyreállították Sisman vidini hatalmát, de a Macsóhoz csatolt Barancsi bánságot Bulgária végleg elvesztette.

 

Sokkal nehezebb megállapítani, milyen viszonyban volt egymással a magyar királyság és I. Gcorgi Terter tirnovói cár, mivel hiányoznak az ilyen vonatkozású közvetlen források. Mégis, külpolitikájának egésze és a nyugati erőkhöz való viszonyának bizonyos sajátosságai megengedik, hogy azt feltételezzük, hogy ez az uralkodó jó, vagy legalábbis semleges viszonyt tartott fenn Magyarországgal.

 

A későbbiekben még közvetett források sincsenek a bolgár-magyar kapcsolatok további, a XIV. sz. elejéig tartó fejlődéséről. Ebben az időben Magyarországon az Árpád-ház uralma a vége felé közeledett, ugyanakkor a királyi hatalom jelentősen meggyengült, egyre több belső és külső erőtől vált függővé. Elképzelhető, hogy Magyarország éppen az ezekben az években megcsappant balkáni kötelezettségei tették lehetővé a XIV. sz. legelején Tirnovóban viszonylag könnyen végbent hatalomváltást.

 

Egy korabeli latin nyelvű forrás szerint az 1304-es, a "magyar örökségért" folytatott küzdelemben az osztrákok és németek által támogatott Károly Róbert oldalán a csehek ellen bolgárok, minden valószínűség szerint a Sisman által irányított vidini területről származó bolgárok is harcoltak. Úgy tűnik, Sisman legalább 1307-ig figyelemmel kísérte a magyar belharcokat, a trónkövetelő Bajor Ottóhoz kapcsolódó erdélyi események okán.

 

A fennmaradt nagyszámú közvetlen tudósítás alapján feltétezhetjük, hogy egy rövid időszakon át (1306-1307) Teodor Szvetoszláv Tirnovói Cársága, a Sismanok vidini birtokai és Magyarország valószínűleg egy oldalon álltak: a Valois Károly vezette Bizánc-ellenes koalícióban, melyben a velenceiek, a katalánok, a szerbek, az örmények és egyes jeles bizánci arisztokraták vettek részt. 1308 (a nyugati, Valois Károly vezette Bizánc-ellenes koalóció sikertelensége és Károly Róbert hatalmának végleges megszilárdulása) után azonban a Magyarország és a szerbek, bolgárok (Milutin, Dragutin, Sisman és Teodor Szvetoszláv) között újból ellenséges viszony alakult ki.

 

Feltételezhető, hogy még 1309-ben Dragutin szerbjei hadmüveleteket indítottak a az új király, Károly Róbert hatalmát elismerő magyar területek ellen. 1313 elején a magyarok elleni háborúba Milutin király is bekapcsolódott, ami lehetővé tette az új vidini uralkodó, Mihail Sisman Aszen csatlakozását is a szerb oldalhoz, hagyományos szövetségeseivel, a tatárokkal

 

371

 

 

és az oláhokkal egyetemben, akik következésképpen egyben a magyarok hagyományos ellenségei is voltak. Ez évtizedekre előre meghatározta az Anjou-dinasztia egyébként is negatív hozzáállását a szerbekhez és mindazokhoz, akik támogatták őket magyarellenes akcióikban, mint a bolgárok, az oláhok és a tatárok (a későbbiekben pedig a törökök).

 

1314-ben Dragutinnak sikerült békét kötnie Károly Róberttel, ugyanakkor 1316-ban bekövetkezett haláláig békés viszonyban maradnia testvérével, Milutinnal. Ezért feltételezhetjük, hogy Magyarország, Milutin szerbjei és a hozzájuk szorosan kötődő vidini uralkodó viszonyában is nyugalom uralkodott. Dragutin halála után a helyzet gyökeresen megváltozott: legkésőbb 1317 elején Macsót a szerb királysághoz csatolták.

 

A magyar királyi kancellária egy korabeli, igen érdekes irata szerint 1316-1317 folyamán Mihail Sisman a magyar belharcokba közvetlenül is beleavatkozott, katonaságával támogatva a Csanád-nemzetségből származó Tivadar szörényi bánt aki harcba szállt a magyar királlyal. Károly Róbert seregei azonban a miháldi várnál (ma Mehadia, Románia) csatában legyőzték a lázadókat és az őket támogató bolgárokat, ráadásul a bán fiát, Jánost is foglyul ejtették. Fegyvertársának, Orosz Ivánnak (Iwan dictus Oroz) azonban sikerült a megmaradt bolgár katonasággal a Mihail Sisman uralma alatt lévő területekre, melyek kétségtelenül magukba foglalták a Szörényt és Havasalföldet. Később ugyanez az Orosz Iván nyilván hálás fogadtatásban részesült a vidini uralkodó udvarában, mert magas katonai vezetői és diplomáciai szolgálatokat teljesített, különösen 1323 után, amikor új pártfogója bolgár cár lett.

 

1319-1320 körül a szerb király elvesztette a magyarok ellen vívott háborút, akik végleg visszaszerezték maguknak Nándorfehérvár és Macsó vidékét. Nehéz lenne megmondani, hatással volt-e ez a vidini uralkodó szoros szövetségére a szerb királlyal. Lehetséges, hogy Károly Róbert eme jelentős győzelme következtében a bolgárokat kiűzték a Szörénységből és részben elvesztették az oláhok feletti hatalmukat; a kun származású oláh vajda, Basaraba elismerte hűbérurának a magyar királyt.

 

Nem sokkal Milutin halála után, 1321 vége felé, Szerbiában posztjának megörökléséért belharcok törtek ki; s a trónkövetelők külső segítség biztosítására is törekedtek. Milutin szövetségese és barátja, Mihail Sisman valószínűleg az ő választottja, Konsztantin pártjára állt, s ezáltal másik fia, Sztefan Decsanszki ellenségévé vált, de emellett még a magyarok által támogatott Vladiszlávval, egykori vazallusuk, Dragutin fiával is szembe került. Ezt az elméletet támasztja alá egy magyar oklevél is, amely a bolgárok elleni katonai tevékenységről tanúskodik, egy olyan időszakban, amikor a tirnovói trónt már az egykori vidini uralkodó foglalta el.

 

Az említett forrás híradásai szerint a magyar Miháldból támadták "a Gurelnek nevezett várat, amely Bulgáriában volt található, a tirnovói

 

372

 

 

despota vagy uralkodó uralma alatt", mivel seregei gyakran támadták meg őket, nagy károkat okozav ezzel. Véleményem szerint az események 1324 első felére datálhatóak. Ezt támasztja alá az a körülmény, hogy az oklevél utal a bolgárok, az oláh vajda, a szerb király és a tatárok közötti szövetségre vagy közös akciókra.

 

Nincsenek konkrét adataink arról, hogy fejlődött tovább a bolgár-magyar konfliktus, de arra következtethetünk, hogy aligha a bolgárok javára ért véget. A Szörénységért folytatott vita immár a magyarok és az oláhok között zajlott, az utóbbiak, Basaraba vajda vezetésével egyre határozottabban fejezték ki igényüket erre a területre. Következésképpen Bulgária végleg elvesztette befolyását a magyar kézre került Szörénységben. Mindez azonban nem hogy megoldotta volna, hanem még tovább mélyítette a Magyar Királyság és Bulgária között lévő konfliktust, amely végül is kedvezőtlen hatással volt befolyásolta a bolgár külpolitikára és közvetett kiváltó oka volt az 1330-as velbazsdi (kjusztendili) katasztrófának is.

 

Ivan Sztefan (1330-1331) nyílt szerbpárti orientációja alapján arra következtethetünk, hogy a bolgár-magyar kapcsolatok ellenségesek maradtak. Annak ellenére, hogy puccsal került hatalomra, az új uralkodó, Ivan Alekszandar (1331-1371) nem változtatott az ország északnyugati külpolitikáján. A források közléseinek elemzése alapján, annak ellenére hogy többségük csak közvetett jellegű, arra a következtetésre jutunk, hogy a bolgár-magyar kapcsolatok ellenséges jellege uralkodásának egész ideje alatt megőrződött, és ennek logikus következménye volt a két ország között kirobban t 1365-1369-es háború. Másrészt, a két ország között minden bizonnyal létezett még közös, nyilván főleg a Duna mentén, Orsova körzetétől legakább Vidinig húzódó határ, amely 1325-től 1365-ig valószínűleg változatlan maradt.

 

*  *  *

 

1354 folyamán az oszmán törökök megkezdték huzamos európai tartózkodásukat, miután a következő év kora tavaszán elfoglalták Galipoli kiemelkedő fontosságú várát és török telepeseket telepítettek le benne. Legfélelmetesebb akcióiknak a Bulgáriához és Bizánchoz közeliek bizonyultak. Mindkét országot belső ellentétek osztották meg, egyezményeik a velenceiekkel és a genovaiakkal bizonytalanok voltak és gyakran nem az ő érdekeik szerintiek; még dramatikusabbnak bizonyult azonban a nagyurak harca Sztefan Dusán hatalmának megörökléséért; Délkelet-Európa egyetlen komoly erejű állama, (I.) Nagy Lajos Magyar Királysága déli határvidékeinek visszaszerzésére koncentrált, nem látta meg a közeledő, számára is fenyegető török veszélyt.

 

Mindennek a tetejébe az egyre kiterjedtebb trákiai török támadások színtere előtt 1364-ben a Tirnovói Cárság és Bizánc között kirobbant a Balkántól

 

373

 

 

délre húzódó fekete-tengeri partvidékért folyt utolsó háború. Ugy vélem, határozottan kijelenthetjük, hogy a konfliktust a Bulgária és a birodalom közé bevont meghatározó tényező, a törökök megjelenése váltotta ki. Emellett, a konkrét esetet tekintve a bolgár oldalt terheli több felelősség.

 

Ilyen körülmények között indult meg 1365 tavaszán I. Lajos király hadjárata Bulgária ellen, amit a Vidini cárság magyar megszállása követett. Annak ellenére, hogy végső soron a magyar akciónak nem volt elvi kiváltó oka, úgy vélem, nem tarthatjuk egyszerűen öncélú hódításnak. Anélkül, hogy kielégítő választ adhatnánk rá, a török veszély szempontjából mennyire voltak jogosak a magyar király tettei, úgy vélem, hogy épp az elsősorban Bizánc-ellenes bolgár-török szövetség szolgált casus belli-ül.

 

1365-1366 telén V. János bizánci császár Budára indult, hogy a magyar királlyal a közös balkáni törökellenes teendőkről tárgyaljon. Időközben a Nyugat részéről csupán VI. Amadcus savoyai gróf csatlakozott hozzájuk. V. János visszautazása Budáról a Dunán a Fekete-tengerig, majd a bizánci fővárosig időben majdnem egybeesett Amadeus flottájának Konstantinápolyba indulásával. Ugyanebben az időben a baszileoisz továbbutazását Vidintől lefele a Dunán megakadályozta Ivan Alekszandar ellenséges tevékenysége, aki, magyar források szerint, ismét török segítséget vett igénybe.

 

A magyar királyi oklevelek érdekes részleteket tartalmaznak a magyarok 1366-os vidini tartózkodásáról éppúgy, mint a Tirnovói Cárság és a vele szövetséges törökök elleni katonai tevékenységek lefolyásáról. A két ország hadakozása valószínűleg váltakozó sikerrel folyt, de a magyaroknak sikerült megőrizniük a kiemelkedő fontosságú fejérvári (belogradcsiki) várat. A Tirnovói Cárság számára sikertelenül ért véget a "Zöld gróf' nagy tengeri expedíciója is, amelyben magyar lovagok is részt vettek.

 

1367-ben Ivan Alekszandar cárnak sikerült diplomáciai áttörést elérnie az ellenséges magyar, szavoyai és kelet-római környezetben, különösen az utóbbiakat illetően, noha érthetetlenül magas áron. Akár Várna feláldozására is kész volt Vidin visszahódításáért. még az után is, hogy a savoyaiaknak sem sikerült bevenniük ezt a várost. Éppen ezért alapos okunk van feltenni a kérdést: miért érte meg Bulgária számára Vidin visszaszerzése, hogy majdnem az egész bolgár tengerpartot átadják Bizáncnak, mellyel e terület birtoklásáért Tirnovo mindössze három azelőtt háborúzott török segítséggel. Annyira lehetetlen lett volna esetleg kevesebb bolgár áldozattal járó megállapodásra jutni a magyarokkal? Ha figyelembe vesszük a vidini magyar akció végkimenetelét, a status quo önkéntes helyreállítását a magyarok részéről, úgy vélem, erre a kérdésre tagadó választ kell adnunk.

 

A tirnovói cár csupán az 1368. év vége felé, nyilvánvalóan megszegve a törökökkel kötött szövetséget, V. János és a dobrudzsai despota közvetítésével tudottt magyarellenes szövetséget létrehozni Vladiszlav Vlajkuval Vidin felszabadítására, de bizonyára kísérletet tett a szerbek bevonására is.

 

374

 

 

1369 elején, miután Vidinben kitört a helyi lakosság felkelése a ferences szerzetesek missziós tevékenysége ellen, a havasalföldi vajdának sikerült bevennie és mintegy hat hónapig megszállva tartania a várost. Ezután a magyarok visszaszerezték a várost, de a magyar király már hajlandó volt tárgyalásokba kezdeni, és beleegyezett, hogy Vidinben újra helyreállítsák Ivan Szracimir hatalmát, nyilván önálló uralkodóként. Így a bolgár fél ismét a legtöbbett veszítette: valójában ekkor vették meg az önálló, de három részre szakadt Bulgária tragikus fejlődésének tartós alapjait.

 

A magyar források tanulsága szerint a vidini uralkodó ezután igen szoros, baráti kapcsolatokat teremtett a magyarokkal. A Vidini Cárság azonban, bár bizonyos fokig politikailag függött Magyarországtól, vagy helyesebben (mint Javov Szvetoszláv idején) kénytelen volt a magyarok szövetségesévé és partnerévé válni, politikai és gazdasági tekintetben viszonylag háborítatlanul fejlődött és megerősödött. Nem ez volt azonban a helyzet a Tirnovói Cárságban, amely már az 1371-es év végén, vagy legkésőbb 1373- ban a törökök vazallusa lett; amit alátámaszt a magyar király egyik 1374- ből származó levele is, amely szerint a törökök akadálytalanul tárgyalhattak a Dunán az oláhokkal egy magyarellenes szövetségről. Ezt erősíti meg az egyik itáliai forrás híradása a magyar király háborújáról "a hűtlen Radan bolgár herceg ellen" 1377-ben.

 

A XIV. sz. hetvenes éveinek vége felé Ivan Sisman cár lojális török vazallusként és anélkül, hogy hűtlen lett volna a hagyományosan jó velencei kapcsolataihoz, szembefordult saját vejével, IV. Andronikosz császárral és a genovaiakkal a Tenedosz szigetéért folytatott hábon'iban. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy Tinovo és az időközben Genovával szövetségre lépett magyarok között továbbra is fennmaradt az ellenséges viszony.

 

A XIV. sz. nyolcvanas éveiben a "három Bulgária" politikájában, bár rendkívül megkésve, bizonyos közös elemek jelentek meg: egyrészt, a kényszerű török vazallusság; másrészt, passzív törekvés az összefogásra; és a sajnos (a szerbek aktivitásától eltérően) szintén passzív kezdeményezés egy közös keresztény, törökellenes koalíció megteremtésére, amelyben Magyarország egyre nagyobb szerepet játszott volna, különösen a későbbiekben.

 

A magyarok közömbösen szemlélték a törökök 1388-as hódító hadáratát a Tirnovói Cárság ellen, külpolitikájuk csupán a rigómezei ütközetet követő évben vált aktívvá. Ezért nincs kizárva, hogy már az 1389-es év végén a vidini cár törökellenes alapon szorosabb kapcsolatot igyekezett kiaalakítani a magyarokkal és az oláhokkal. Ez bizonyos mértékig megmagyarázza a törökök gyors ellenreakcióját: legkésőbb 1390-ben vagy 1391-ben Firoz bég benyomult Vidinbc és ott török helyőrséget hozott létre. Lehet, hogy a magyarok erre reagálva indítottak néhány támadást Barancs térségében.

 

1393-ban a törökök a fővárost. Tirnovót ostromolták, mely súlyos harcok után július 17-én esett cl. Néhány híradás határozottan utal arra a feltevésre,

 

375

 

 

mely szerint a Nikápolyban tartózkodó Ivan Sisman már ekkor igyekezett titkos szövetséget létrehozni Magyarországgal.

 

1395. május 17-én a török hadsereg és makedóniai szerb vazallusai a Rovine melletti ütközetben megsemmisítő vereséget szenvedtek az oláhoktól és a magyaroktól. Ugyanez év júniusának elején Zsigmond király serege ostromgépekkel megtámadta a Duna bal partján lévő Kis-Nikápolyt (Holavnikct), elfoglalta és helyőrséget létesített benne. Ilyen körülmények között Bajazid számára, aki bizonyára értesült a titkos bolgár-magyar kapcsolatokról, aligha maradhatott más megoldás, mint elrendelni Ivan Sisman kivégzését június 3-án Nagy Nikápolyban.

 

Ugyanebben az időben Ivan Sztracimir sietett bebizonyítani lojalitását a török szultán iránt, hogy elkerülje testvére sorsát. Ez ad magyarázatot a következő évi keresztes hadjárat idején tanúsított magatartására. A források híradásai alapján úgy vélem, hogy Ivan Sztracimirt belement a magyar király által vezetett hadjárat támogatásába, de nem saját kívánsága és meggyőződése alapján, hanem a körülmények kényszerítő hatására választotta a pillanatnyilag erősebb felet.

 

Rendkívül érdekes vállalkozásba kezdet néhány magyar alakulat a törökök által már elfoglalt Tirnovói Cárság területén. A magyar és a török forrásokból világosan kiderül, hogy a lovagok egy csapata Maróthy János macsói bánnal az élen lényegében sikeres felderítő hadjáratot vezetett egészen Tirnovóig.

 

A nikápolyi katasztrófa után Zsigmond királynak sikerült egy velencei hajón elmenekülnie a Dunán a Fekete-tenger irányába, ahol lehorgonyzott bizonyos időre a dobrudzsai Likosztovo és Kaliakra kikötőiben. Ez azt jelenti, hogy Dobrotica hajdani birtokainak jelentős része (legalábbis a Duna és a Fekete-tenger partvidéke) felszabadult a török hódoltság alól a keresztes hadjárat előestéjén, és bizonyára jó kapcsolatokat teremtett a magyarokkal, hogyha uralkodójuk ott talált menedéket.

 

Végeredményben azonban, bár Nikápolynál a magyar és más nyugati lovagok is nagy veszteségeket szenvedtek el, a vereség komolyabb következményei azonban főleg a bolgárokat és az oláhokat súlytották, és legkevésbé a szerbeket, akik Bajazid oldalán harcoltak. Köztudott például, hogy Mircso vajda kénytelen volt ismét átengedni a törököknek Kis-Nikápolyt. Legkésőbb egy évvel ezután bekövetkezett az utolsó középkori bolgár állam, a Vidini Cárság bukása is.

 

*  *  *

 

Az egyik, Dalmáciát, Horvátországot és Boszniát 1403-ban megrázó magyar trónviszályokról beszámoló oklevél híradásai között van egy rendkívül érdekes adat arról, hogy Maróthy János macsói bán újra eljutott a régi bolgár fővárosig, Tirnovóig. Szerintem ez az akkori események összefliggésében

 

376

 

 

teljesen lehetetlen volt: 1403. tavaszán cs nyarán a Dunától délre elterülő bolgár területeken felszabadító felkelések törtek ki, melyeket kezdetben minden bizonnyal egyedül Ivan Sztraeimir fia, Konsztantin vezetett, Mircso havasalföldi vajdával szövetségben. Mindez jelentős mértékben segítette az ugyanebben az időben Szlavónia és Bosznia felől kelet felé előrenyomuló említett macsói bánt, Maróthy Jánost, aki ellenfelét, Bubck Imrét üldözte. Bubek Imre Zsigmond király a törökök által is pártfogolt ellenfelének, a trónkövetelő I. László nápolyi királynak volt a híve; de a valószínűleg Tirnovóba visszahúzódó üldözött összeesküvőt Maróthy János serege körülzárta.

 

A bolgár területek felszabadításáért folyó későbbi bolgár-magyar együttműködés jelentős magyar seregek odaküldesével folytatódott 1404. tavaszán, valószínűleg Ivan Sisman fiának, Fruzsinnak a parancsnoksága alatt. így kezdődött el a török rabiga lerázására az első bolgár felszabadító mozgalom, amely történettudományban mint Konsztantin és Fruzsin felkelése ismert, mely átfogta a nyugati és a keleti bolgár területek jelentős részét, összhangban volt a havasalföldi Mircso vajda dobrudzsai hadjáratával, és bizonyos megszakításokkal 1413-ig tartott.

 

1408-ban Szulejmán szultán személyesen vezetett hadjáratot a nyugati bolgár területek ellen, és sikerült levernie a felkelőket Pirot környéki Temszko erődnél a Nisava folyó partján. Ugyanekkor Zsigmond azonban Boszniában harcolt a törökök által támogatott II. Tvrtko (1404-1409) ellen, aki Nápolyi László híve volt. Vagy más szóval, a bolgárok és a magyarok ismét közel kerültek egymáshoz, éppúgy mint az 1403-1404-es események során. Sajnos, mire Zsigmond az egyik legjelentősebb győzelmét aratta Boszniában, a bolgár felkelés jelentős mértekben elszigetelődött, a törökök és a szerbek közötti akkori jó viszonynak is köszönhetően.

 

1409. elején a történelem színpadára lepett a magyar szolgálatban lévő híres firenzei Filippo Scolari (temcsi főispán és szörényi kapitány), aki Délkelet-Európa történettudományában Ozorai Pipo vagy Pipo Spano néven ismert, a bolgár és a szerb folklórban pedig mint "Filip Madzsarin" (Magyar Fülöp). Ugyanez év januárjában a magyar hadsereg az ö parancsnoksága alatt kelt át Kovinnél a Dunán és ütközött meg a törökökkel a Morava folyó völgyében, vagyis bolgárok és szerbek által lakott területen.

 

1409. végén és 1410. elején a török trónviszályba beavatkozott Bajazin egyik legsokoldalúbb fia, Musza, akit a bolgárok, oláhok és szerbek is támogattak. Elképzelhető, hogy Vidinben találkozott az akkor ott uralkodó Konsztantin cárral. 1411. februárja után azonban, már mint török szultán Musza szembefordult minden korábbi szövetségesével, köztük az őt trónra segítő bolgárokkal is, és kegyetlen terrort vezetett be. Számos híradás szól arról, hogy leverte székhelye, Vidin környéken is az 1412-es felkelést. Az ott tartózkodó Konsztantinnak bizonyára nem sikerült segítséget kapnia a szerbektől és a magyaroktól, és úgy látszik, el kellett hagynia azt a vidéket.

 

377

 

 

Valójában Musza hadjárata az északnyugati bolgár területek ellen nem fejeződött be Vidin bevételével. 1413 elején Szokolcc (a mai Szoko-banja) és Szvarlik ellen indult, februárban Alckszinac környékén hadakozott, majd Nis környét támadta.

 

Mindez ismételten átcsoportosította az ellene irányuló erőket: Lazarevics István szerb fejedelem, Zsigmond magyar király és feltehetően a bolgár hercegek között szövetség jött létre Musza ellen. A boszniai Szandal Hranics vajda, a macsói bán, Maróthy János és más magyar bárók segítségével a szerbek elkezdték kiszorítani Musza seregét Krusevac környékéről és a Morava völgyéből, valószínűleg a helyi bolgár lakosság aktív segítségével. Miután I. Mchmed szultánnal egyesítették ereiket, 1413. júlis 5-én döntő csapást mértek Muszára a Szamokov környékén lévő Csamurli (hajdani nevén Sismanovo, ma az Iszkar víztároló mélyén fekvő) falu melletti ütközetben.

 

1414 és 1423 között Bulgária területe és lakossága a Havasalföld és Szerbia területével és lakosságával együtt jelentős helyet foglalt cl Zsigmond király törökök elleni védőrendszerében. Mircso vajda halálával azonban a havasalföldi fejedelemség kiesett a kiépített védelmi rendszerből, ami megingatta a törökellenes küzdelem egész stratégiáját. Ezért Zsigmond 1419-ben hadjáratot szervezett a Szörénység ellen. Ugyanez év októberének végén a magyar seregek elérték Orsovát, ahol csatasorba rendeződtek a törökök ellen, de a király nem szánta rá magát, hogy átkeljen a Dunán. I. Mchmcd szultán idején Vidin lett a törökök legfőbb Duna menti katonai bázisa a magyarok elleni hadakozásukban.

 

1422 és 1427 között a magyar király II. Dan havasalföldi vajda támogatására néhány hadjáratot vezetett a Szörénység elfoglalására, melyekben vezető szerepet játszott a déli magyar határvidék ura. Ozorai Pipo. Valószínűleg 1425-ben a temesi ispán és a havasalföldi vajda Fruzsin bolgár herceg támogatásával hadműveleteket hajtottak végre Szilisztra környékén.

 

Ezeket a hadműveleteket bizonyára a bolgárok tömeges felkelése kísérte, nem csupán a Duna-menti, de a nyugati területeken is. Legkésőbb 1426. tavaszán a törökök leverték a Szófia, Pirotés Kratovo környéki felkeléseket, majd Nis környékéig nyomultak előre, eljutottak egészen Kruscvacig, ahol az egész Morava-menti bolgár és szerb lakosságot kifosztották. Ozorai Pipo seregei, melyekben a magyarok mellett nyilván sok szerb és bolgár is küzdött, újból megpróbáltak segítséget nyújtani nekik. Úgy tartják, hogy kevéssel Lina melletti birtokán 1426. december 27-én bekövetkezett halála előtt a magyar szolgálatban lévő híres firenzei talán élete utolsó haditettcit bolgár területen, Vidin környékén hajtotta végre.

 

Lazarevics István szerb fejedelem 1427. július 19-én bekövetkezett halála után a magyarok megkapták Nándorfehérvárt, Galambócot azonban a vár ura a törököknek adta át, akik közben kegyetlenül feldúlták Barancs

 

378

 

 

környéket. Zsigmond 1428-as kísérlete, amikor személyesen próbálta meg visszafoglalni Galambócot, katasztrofális vereséggel végződött. Ennek a stratégiai erődnek a török kézre jutása további súlyos következményekkel járt az északnyugati bolgár területekre nézve: mivel Nis és Kruscvac környékén végképp megvetették a lábukat a törökök, az erősen megnyirbált Barancsi terület már halálra volt ítélve...

 

Ezidötájt Zsigmond utasítására Adwis (Zawysza Czarny), gabrai lengyel lovag felszabadításukról és a Német-Római Birodalomhoz vagy a Magyar Királysághoz való vazallusi hcrccgségkénti esetleges csatlakozásukról tárgyalt a bolgár lakosság képviselőivel, bizonyára az északnyugati területek küldötteivel; az említett bolgárok valószínűleg hajlandóságot mutattak Zsigmond feltételeinek elfogadására, ő azonban kénytelen volt lemondani ilyenirányú terveiről, miután Galambóc környékén és az egész Szerb Fejedelemségben rendkívül elmérgesedett a helyzet, ami megkérdőjelezte magát a magyar befolyást is a Dunától délre. Zsigmondnak ez a visszalépése csak ideiglenes taktikai döntés volt, mivel öt-hat év múlva ismételten felvette maga a török szultán ezeket az igényeket, ráadásul hivatalosan. 1433-ban a bolgár területek bizonyos részét (valószínűleg az akkori északnyugati vidéket) a német-római császár Magyarországhoz, Horvátországhoz, Boszniához és a Havasalföldhöz hasonlóan potenciális vazallus államnak tekintette.

 

Amikor 1435-ben törökellenes felkelés tört ki Albániában, Zsigmond elhatározta, hogy szoros kapcsolatot teremt a felkelőkkel, s ezzel a feladattal, különleges diplomáciai megbízatással küldte el hozzájuk Fruzsin bolgár herceget. Fruzsin tevékenysége tehát a Balkán-félsziget nyugati részcin aligha lehetett véletlen: elképzelhető, hogy a magyar király és német-római császár újra széles körű törökellenes koalíciót igyekezett létrehozni, a bolgárokat is bevonva.

 

Zsigmond halála után veje és utódja, Habsburg Albert (1437-1439) idején Magyarország rövid idő alatt újabb súlyos vereségeket szenvedett déli határai mentén. 1438. nyarán a törökök megtámadták Erdélyt és szintén végérvényesen meghódították Barancs vidékét, végleg megszüntve az ottani bolgárok viszonylagos szabadságát és függetlenségét.

 

Ugyanekkor lépett Erdélyben és a Szörénységbcn a történelem színpadára Hunyadi János alakja. Albert király bizonyára még 1438. végén kinevezte szörcnyi bánná. Ez a terület az egyik legkésőbb Bulgáriától Magyarországhoz kerültek közé tartozott, ahol is a török hódítás elöl elmenekült bolgár emigráció számos tagja bizonyára első menedékhelyét lelte.

 

Hunyadi az 1441—1442-es nándorfehérvári, erdélyi és havasalföldi győzelmei után bolgár területen is első sikereit aratta (Vidin környékén?), bizonyára mÓL 442-es év őszén és telén. Természetesen az ö neve rendkívül előkeli) helyet foglal cl a bolgár történelemben a törökök elleni két utolsó, legnagyobb, 1443-1444-es keresztes hadjáratok idején.

 

379

 

 

Számos híradás szól a bolgárok az első hadjárat alatt tanúsított együttérző jó magatartásáról: elég ha csak a Fruzsin herceg esetleges részvétclérről vagy más "falusi elöljárók és lakosok" az "egész rája" lakosság, valamint a szófiai pópa stb. szerepéről tudósító adatokra utalunk. Jóllehet az első hadjárat után a törökök bosszúja főleg a bolgár lakosságra zúdult, ha kisebb mértékben is, de az 1444-es keresztes hadjáratot is támogatta Észak- Bulgária lakossága.

 

Az 1443-1444-es eseményeket követően a bolgár lakosságot súlytó következményekkel párhuzamosan a bolgár államiság valamilyen részben önálló formában való esetleges visszaállításának tervét, úgy látszik, I. Ulászló, lengyel-magyar király sem vetette el végérvényesen. Már a törökökkel folytatott eredménytelen szegedi tárgyalásain követelte, hogy "adjanak vissza mindent a törvényes tulajdonosoknak", a bolgárok szabadáságát is beleértve. Ebben az értelemben különösen fontosak a lengyel krónikások híradásai arról, hogy a király megígérte Hunyadinak, hogy Bulgária uralkodójává teszi.

 

A várani katasztrófa ellenére sem szűntek meg a bolgárok a nyugati erők, köztük főleg Magyarország kísérleteiben reménykedni, hogy ők majd kiűzik a törököket. 1445-ben a keresztény hadiflotta parancsnokai, Condolmieri kardinális és a burgundiai Valerian de Vavren, akiket Hunyadi és Vlad Drakul segítségére küldött VII. Károly francia király, a Fekete-tenger felöl behatoltak a Dunára és lőzáport zúdítottak Szilisztra, Tutrakan, Gjurgevo és Rusza török helyőrségeire. Vavren személyes híradása szerint a keresztény flotta megjelenésekor, amelynek egyesülni kellett volna a magyarokkal Nikápoly mellett "a Bulgáriában élő keresztények felkeltek, megtárgyalták és kijelentették, hogy nem akarják tovább nyögni a török igát".

 

1448. őszén Hunyadinak sikerült megvalósítania régi tervét, hogy hadjáratot vezessen Nándorfehérvártól délre, amely azonban október 18-án és 19-én súlyos vereséggel ért véget Rigómezőn. Valójában a célja az volt, hogy benyomul a bolgár területekre, ami sajnos nem valósult meg.

 

1452. végén vagy 1453. elején az utolsó bizánci császár, a magyar hadvezérnek ígérte Konstantinápoly egyik utolsó birtokát, a fontos fekete-tengeri kikötőt, Neszebart, ha harca száll a törökökkel. Véleményem szerint nem zárható ki, hogy a magyarok tervbe vettek, sőt végre is hajtottak bizonyos katonai felderítéseket a Fekete-tenger bolgár partjain, közvetlenül Konstantinápoly ostroma előtt. Lehet, hogy éppen ez idézte elő a törökök támadását és ennek a keskeny, egyedüli szabad tengerparti sávnak az elfoglalását 1453. tavaszán, kevéssel a bizánci főváros döntő ostroma előtt.

 

Az 1454. őszi, Morava folyó-menti török előrenyomulás ellenére a magyaroknak sikerült a törököket a Morava folyó keleti oldalára visszaszorítaniuk. Sőt, Hunyadi Jánosnak sikerült még délebbre is behatolnia és győzedelmeskednie Krusevac mellett október 2-án, s egészen Pirotig nyomulnia. Hunyadi

 

380

 

 

ekkor hatolt be utoljára a bolgár területekre. De ahogy a magyar krónikások írják, serege Pirot után északnak fordult és elérte és felégette a vidini erődöt, s onnan visszafordultak Nándorfehérvár irányába. Lehet, hogy ezzel az utolsó középkori, északnyugat-bulgáriai magyar hadjárattal függ össze a szófia-környéki bolgárok nagy felkelése Radics vajda vezetésével, amelynek a leverésére személyesen vállalkozott II. Mehmed szultán.

 

*  *  *

 

A (Szent Petka templom gyertyatartóján található) kremikovói feliratok tüzetesebb vizsgálata a legnagyobb bizonyossággal alapot ad arra, hogy 1595- re datáljuk. Az említett felirat szerint Szófiában akkor három hatalmas magyar ágyú tűnt fel, éppen akkor, amikor ott "nagy dögvész" volt, vagyis háború vagy járvány. Ez az információ egybeesik az írásos források adataival az erdélyi magyar betyárok szerbekkel közös akciójáról Szófia vidékén 1595 februárjában és márciusában. Ez nem lehetett közönséges rabló-hadjárat, hanem komoly és jól megszervezett tüzérséggel támogatott támadás, amely lehetőséget adott számukra, hogy elfoglaljanakk és ha rövid ideig is, de uraljanak egy ilyen jelentős nagy várost, amilyen az említett időben Szófia volt.

 

 

   Juhász Anna fordítása

[Previous] [Next] 

[Back to Index]